Az anyaság belső épüléséről, normatív krízisről és kapcsolati biztonságról

Amikor az anyai kompetencia megélésének nehézségével dolgozunk, vagy azzal, hogy egy édesanya mennyire tud magabiztosan belehelyezkedni a szülői szerepébe, ez ritkán jelenik meg ilyen tisztán megfogalmazva. Az érintettek nem azt mondják, hogy bizonytalanok az anyaságukban. Sokkal inkább azt élik meg, hogy boldogtalanok, magányosak, hogy nem elég jó anyák, hogy rosszul csinálnak dolgokat, és gyakran attól is félnek, hogy mindez árt a gyermeküknek.

Ez az élményvilág különösen gyakori a kisgyermekes időszakban. Az alváshiány, a folyamatos készenlét és a megszakítás nélküli felelősség nemcsak fizikailag, hanem pszichésen is komoly terhelést jelent. Ilyenkor az idegrendszer működése is megváltozik. A figyelem beszűkül, a veszélyekre és a hiányokra érzékenyebbé válik. Ez evolúciós szempontból érthető és adaptív működés, ugyanakkor az önmagunkról alkotott kép torzulásához vezethet.

A fejlődéslélektan ezt az időszakot normatív krízisként írja le. Erik Erikson elmélete szerint az élet természetes fejlődési szakaszai krízisekkel járnak, amelyek nem patológiát, hanem átalakulást jelentenek. Az anyává válás pontosan ilyen krízis. A régi identitás fokozatosan átrendeződik, miközben az új szerep még nem stabil. Ebben az átmeneti állapotban teljesen érthető, hogy az anyai kompetencia még nem élhető meg belső bizonyosságként.

Fontos hangsúlyozni, hogy az anyai kompetencia nem egy veleszületett, azonnal aktiválódó állapot. Sokkal inkább egy tapasztalati úton formálódó belső érzés, amely a mindennapi helyzetek során épül fel. Donald Winnicott gondolatai ebben a tekintetben ma is iránytűként szolgálnak. Ő vezette be az elég jó anya fogalmát, amely alapjaiban változtatta meg a szülőségről való gondolkodást.

Winnicott szerint a gyermeknek nem tökéletes gondozóra van szüksége, hanem olyan felnőttre, aki érzelmileg elérhető, válaszkész, és képes újra kapcsolódni akkor is, ha előtte megszakadás történt. A fejlődés szempontjából nem az számít, hogy a szülő mindig azonnal és hibátlanul reagál, hanem az, hogy a kapcsolat helyreállítható. A biztonság nem a hibátlanságból születik, hanem a kapcsolódás ismétlődő tapasztalatából.

A kötődéselmélet kutatói, köztük John Bowlby és Mary Ainsworth, ezt empirikus kutatásokkal is alátámasztották. A biztonságos kötődés nem a szülő tökéletességéből fakad, hanem abból, hogy a gyermek tapasztalatot szerez arról, hogy a jelzéseire válasz érkezik. Nem mindig azonnal, nem mindig pontosan, de elég gyakran ahhoz, hogy kialakuljon a belső biztonság érzése.

A kora gyermekkori idegrendszeri fejlődés kutatói, köztük Allan Schore és Daniel Stern, arra is rámutatnak, hogy a gyermek érzelmi szabályozása kezdetben a gondozóval közös folyamat. A szülő idegrendszere kölcsönhatásban van a gyermek idegrendszerével. Egy megnyugtató hang, egy lassú mozdulat, egy figyelmes odafordulás mind hozzájárul ahhoz, hogy a gyermek megtapasztalja a szabályozottság és a biztonság állapotát. Ezek az élmények nem látványosak, mégis mélyen beépülnek.

Segítői folyamatokban ezért sokszor nem az a legfontosabb feladat, hogy megoldásokat keressünk. Sokkal inkább az, hogy együtt végignézzük a mindennapokat. Lassan, türelmesen, ítélkezés nélkül. Megkeressük azokat a pillanatokat, ahol már most is jelen van a gondoskodás, a válaszkészség, a kapcsolódás. Azokat az apró helyzeteket, amelyek első pillantásra jelentéktelennek tűnhetnek, mégis egy jól működő anya–gyermek kapcsolat alapjai.

Erre a szemléletre gyakran használom a pozitív szemüveg kifejezést. Nem azért, mert a nehézségeket el kellene bagatellizálni. Hanem azért, mert a kimerültség és a bizonytalanság állapotában az erőforrások könnyen háttérbe szorulnak. A pozitív szemüveg nem optimizmus és nem tagadás, hanem tudatos figyelem arra, ami már most is működik.

Ez a szemlélet eleinte gyakran külső segítséget igényel. Segítőként sokszor én tartom ezt a nézőpontot. Én segítek észrevenni azokat a helyzeteket, amelyekben az anyai kompetencia már megjelenik, még akkor is, ha az édesanya ezt nem így nevezi. Idővel azonban ez a nézőpont belsővé válik. Egyre gyakrabban jelenik meg az anyák saját gondolkodásában, érzéseiben, döntéseiben.

Daniel Stern hangsúlyozza, hogy az anyaság nem statikus állapot, hanem folyamatosan változó kapcsolati tapasztalat. Az anya önmagáról alkotott képe a gyermekkel való interakciók során alakul. Minden egyes megnyugtatott sírás, minden helyrehozott félreértés, minden újrakapcsolódás hozzáad valamit ehhez a belső tapasztalathoz.

Ezért az anyai kompetencia nem egy elérendő cél, hanem egy folyamat. Nem egy pont, ahová meg kell érkezni, hanem egy belső élmény, amely lépésről lépésre, a mindennapok során épül fel. Nem attól válik stabillá, hogy minden könnyebbé válik, hanem attól, hogy megváltozik az, ahogyan az édesanya önmagára és a saját anyaságára tekint.

És talán ez az egyik legfontosabb üzenet. Nem az a kérdés, hogy mindig jól csináljuk-e. Sokkal inkább az, hogy jelen tudunk-e lenni. Ebben pedig az édesanyák jóval gyakrabban kompetensek, mint ahogyan azt egy fáradt, önmagát erősen kritizáló belső hang engedné látni.

Ha ezt olvasva most csak egy kicsit megálltál, és máshogyan nézel magadra, már történt valami fontos. Az anyai kompetencia ritkán kiált hangosan. Sokkal gyakrabban csendben van jelen, a hétköznapi pillanatokban, egy odafordulásban, egy megnyugtatásban, egy újrapróbálkozásban.

Lehet, hogy nem érzed minden nap. Lehet, hogy most éppen messzinek tűnik. Ettől még formálódik. És minden egyes nap, amikor jelen vagy, hozzáteszel valamit ahhoz a belső tapasztalathoz, amit anyaságnak nevezünk.

Talán érdemes ma este úgy lefeküdni, hogy nem azt kérdezed magadtól, mit csináltál rosszul, hanem azt, hol voltál ott igazán.

Szeretettel,

Juci